Budapesti olimpia: a lakossági támogatás fikciójának eladása

2 Sep
2012

A társadalom ellenében szervezett megavállalkozások sikerének alapja hagyományosan a konszenzus látszatának gyártása. A manipuláció mértéke a pénzügyi téttel arányos.

Lakatos Zoltán, társadalomkutató

Ebben az írásban folytatjuk az olimpiaipar elemzését.[1] Ezúttal az olimpiarendezés mellett felhozott egyik legfontosabb érvet, a játékok költségeit álló lakosság beleegyező, sőt lelkesen támogató magatartásával kapcsolatos állításokat vesszük szemügyre. Ennek a szempontnak a tárgyalása nemcsak az olimpiaipar, hanem minden olyan, magánhasznot jelentős közpénzből és társadalmi károkozás árán termelő vállalkozás megértéséhez nélkülözhetetlen, ahol a projekt kivitelezhetőségének feltétele a társadalmi ellenőrzés kiiktatása.

Az előző cikkünkkel kapcsolatos kritikus észrevételek egyik visszatérő gondolata úgy foglalható össze, hogy „valóban, az olimpiarendezés hatalmas társadalmi károkozással jár ― DE az érintett lakosságot ez nem érdekli, sőt egyenesen támogatja az olimpiaprojektet”. A kézenfekvő kérdésre: „Honnan tudjuk, hogy a lakosság támogatja?” aztán vagy zavart csend a válasz, vagy hallunk valamit közvélemény-kutatásokról, amelyekből megtudjuk, hogy… ― és itt utalás történik valamilyen, az olimpialobbi által hivatkozott (megrendelt) vizsgálatra.

A kérdés tehát az, hogy mi is az, amit ezekből a vizsgálatokból megtudunk. Mielőtt ebbe belemennénk, rögzítsük: miután előző írásunkban az olimpiaipar társadalmi károkozó képességének gyökerét a demokratikus intézményrendszer kijátszásában azonosítottuk, furcsa volna, ha ezúttal tényleges lakossági preferenciák ellen érvelnénk. Lakossági preferenciákról azonban csak akkor van értelme beszélni, ha az érintettek ismerik a téteket és a következményeket. Ha a lakosság azzal együtt támogatja az olimpiaprojektet, hogy tisztában van azzal: a vállalkozás az adójából fenntartott város és állam pénzügyi plafon nélküli kötelezettségvállalásával, több évtizedre szóló eladósodásával, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megrendelésére gyártott törvényekkel, korrupcióval, megszorításokkal, a szociális infrastruktúra és kiadások leépítésével, az élhető lakókörnyezet zsugorodásával, mesterségesen gerjesztett ingatlanár-növekedéssel, környezetszennyezéssel jár, akkor lehet úgy érvelni, hogy előre tudták, mégis akarták ― ha pedig utána mégsem tetszik, hát maguknak köszönhetik. Hasonló felvetésekre elitideológusok hajlamosak azt mondani, hogy a megközelítés téves: a társadalom többsége még közpolitikák alapvető összefüggéseit sem képes átlátni, miért pont egy megaberuházás következményeivel lenne tisztában. A támogató közvéleménnyel kapcsolatos kijelentések hivatkozási alapként mégis rendre felbukkannak elitcsoportok számára fontos politikai döntések indokolásában ― különösen akkor, ha a vállalkozás sikerének záloga a racionális vita kizárása. Az alábbiakban konkrét példán szemléltetjük, mit takarnak, és mennyit érnek ezek a hivatkozások, majd a második részben áttérünk a nyilvánosság és a közpénzelszívás olimpiai üzemmódjának összefüggéseire.

PR mint PRopaganda vs. a „köz véleménye”

A budapesti olimpia-lobbi egyik legaktívabb időszakában, 2010 szeptemberében az olimpiapályázat lakossági megítélésével foglalkozó cikk jelent meg a Népszabadságban.[2] Ez az írás már csak azért is figyelemre méltó, mert szerzője, Szalai Anna a Budapesti Olimpia Mozgalom PR-toposzait szinte hiánytalanul reciklálva (az olimpia „igézetében” találva az országot) meg sem kísérli, hogy a BOM állításait érdemben összevesse a PricewaterhouseCoopers (előző írásunkban hivatkozott, és bárki számára hozzáférhető[3]) megvalósíthatósági tanulmányával. Ha megtette volna, akkor irrelevánsnak, sőt súlyosan félrevezetőnek találta volna a BOM megrendelésére készített, a törvényhozás megdolgozásában valószínűleg kiemelt jelentőségűnek szánt közvélemény-kutatás eredményeit, amelyre hivatkozva össznépi lelkesedésről beszél. Ez a felmérés a közvélemény fikcióját gyártva mutat ki többségi helyeslést olyan közérdekű témában, amiről álláspontot kizárólag a tények ismeretében lehetséges kialakítani. A cikkben hivatkozott, 2010 nyarán készített kutatás kérdőívét nem ismerjük, ezért csak feltételezéseink lehetnek. A BOM által 2007-ben megrendelt, saját weboldalán közzétett és a Népszabadság által idézetthez feltűnően hasonló kérdéseket tartalmazó felmérés azonban a tartalmi érvényesség minimális kritériumainak sem felel meg. (Az összefoglalót bárki letöltheti a BOM weboldalán is hivatkozott tárhelyről.[4]) A BOM, illetve a propagandaanyagait kritika nélkül átvevő lapok az olimpiaprojekt többségi támogatását olyan válaszokból látják igazoltnak, melyeket a kérdőívek legelején elhelyezett kérdéseknél mértek ― anélkül tehát, hogy a megkérdezettek bármit is hallottak volna a rendezés feltételeiről, köztük a költségekről. Az „Ön egyetért vagy nem ért egyet azzal, hogy Budapest 2011-ben megpályázza a 2020-as olimpiát?” kérdésnél kimutatott 77%-os helyeslés így nem jelent semmit. Ha a BOM ezt lakossági támogatást igazoló információnak tekinti, akkor a közvélemény-kutatást összekeveri a direkt marketinggel. („Akarsz egy szép nagy autót?”)

Erre utal az is, hogy több kérdés megfogalmazásából egyenesen a BOM propagandája köszön vissza. Ilyen pl. a következő, kérdés formájába burkolt állítás: „Jelenleg a magyar társadalom igen megosztott. Ön alkalmasnak tartja-e vagy nem tartja alkalmasnak egy hazai olimpia megrendezésének kérdését [sic] arra, hogy nemzeti egységet teremtő téma legyen?” (53% „tartja” alkalmasnak.) A közvélemény-kutatások egyik legfontosabb módszertani alapelve, hogy állítást sugalló kérdésekre kapott válaszok értékelhetetlenek. Itt ilyennel van dolgunk: a kérdezettnek nincs lehetősége eldönteni, hogy egyetért-e a kérdést felvezető állítással, sőt még támpontot sem kap arra nézve, hogy mit jelent az, hogy a magyar társadalom „megosztott”. (Arról nem is beszélve, hogy ez utóbbi kijelentés ugyanannyit ér, mint a „jövőkép hiánya”, „értékvesztés”, „irreális vágyálmok” és egyéb népszerű médiatöltelékek.) A kérdés tehát tartalmi értelemben nem is kérdés, hanem álcázott értékesítés ― de hát a jó ügynök éppen attól jó ügynök, hogy a rábeszélés látszata nélkül tud eladni. Hasonlóképpen, amikor a tervezett Olimpiai Törvény támogatottságát vizsgáló kérdést az olimpiai pályázat „napi politikai csatározások” alóli védelmének eszközeként vezetik fel (73%-nyi helyeslő választ eredményezve), akkor a kérdezett előtt rejtve marad, hogy annak, amit a BOM Olimpiai Törvénytervezetnek hív, nincs helye egy jogállam törvényhozásában. Olyan jogszabály, amit választók által nem elszámoltatható testületek találnak ki és írnak meg, majd a képviselők elé belógatnak, hogy azok csupán rábólintsanak ― ezzel kizárva a döntések befolyásolását lehetővé tevő érdemi vitát ― a pártállamba való. (Erre még visszatérünk.) További marketing-gyöngyszem a következő kérdés: „A BOM egy civil szervezet, amely Magyarországra szeretné hozni az olimpiát. Ön szimpatikusnak tartja vagy nem tartja szimpatikusnak a BOM tevékenységét?” (68% „tartja” szimpatikusnak.) Ahogy az előző írásban már volt szó róla, egy olyan alakulat, amiben az átlagpolgár legfeljebb pártoló, azaz szavazati jog nélküli tag lehet, kb. annyira „civil”, mint amennyire „mozgalom”. Bár ezzel a jellemzőjével a BOM vezetősége máshol egyenesen büszkélkedik ― talán mert nincs fogalmuk a civil szervezetek lényegi ismérveiről ―, a válaszadó a kérdőívből nem tudja meg, hogy a szerethetővé fazonírozott társaságon az üzleti elit egyik lobbicsoportját kell érteni. (Ugyan hogy lehet nem szeretni egy civil kezdeményezést, ami el akarja „hozni” nekünk a csillogást, hogy végre rajtunk legyen a világ szeme?) Az itt áttekintett és hasonló kérdéseknél mért nagyarányú helyeslés tehát ugyanúgy félrevezető, ezért irreleváns, mint bármilyen más, nem világosan megfogalmazott vagy további kérdéseket és igazol(hat)atlan állításokat implikáló kérdésre adott válasz.

Még ennél is súlyosabb félreértések következnek azokból a kérdésekből, amelyek célja a költségek bagatellizálása. Az egyik kérdés azzal a felvezetéssel indul, hogy „a 2020-as játékok megrendezését teljes mértékben fedezné, ha a következő 13 évben minden magyar állampolgár évi 4000 Ft-ot fordítana erre az ügyre”, majd ezzel kapcsolatban érdeklődik a pályázat támogatásáról. A BOM által közzétett eredmények alapján ennek az információnak a birtokában a felnőtt lakosság 61%-a lenne hajlandó 13 éven keresztül finanszírozni a „költségeket”. Az említett összeg 10 millió állampolgárral számolva és 13 évre felszorozva 520 milliárd forint ― ez a pénztömeg azonban, ahogy az előző cikkünkben tárgyalt PwC-tanulmányból kiderült, nem a teljes, 5624 milliárd forintos büdzsé, hanem annak nem egészen 10%-a, és a három költségvetési kategóriából csak az egyiket, az olimpiai programokon kívül nem hasznosulóként kategorizált fejlesztéseket fedezi.

PR vs. valóság: a budapesti olimpia kiadásai különadóból fedezve és elosztva a lakosság különböző csoportjaira

A táblázatban feltüntettük, milyen összegekre kellett volna rákérdezni, amennyiben a BOM célja nem propaganda, hanem az olimpialobbi által sokat hivatkozott PwC-tanulmányban szereplő költségek tényleges lakossági megítélésének vizsgálata lett volna. (Emlékeztetőül: az olimpiaipar lényegi jellemzője, hogy a tervezett költségeket sokszorosan túllépik, és a túlfutás finanszírozására a rendező városok szerződésben vállalnak kötelezettséget ― ez a rendezés jogának egyik feltétele. Biztonsággal kijelenthető, hogy egy budapesti olimpia összköltsége is a tervezett büdzsé sokszorosa volna, így a PwC 2006-os számítása sem nyújthat teljes képet. De ezek a számok legalább rendelkezésre állnak.) Ha tehát a PwC által prognosztizált teljes olimpiai büdzsé tízmillió állampolgárra és 13 évre elosztott részesedésének fogadtatását vizsgálnánk, akkor minden magyar állampolgár havi (!) 3600 forintos hozzájárulásának megítéléséről érdeklődnénk (lásd a táblázat „D” sorának és 3. oszlopának metszéspontját). Ez persze nem életszerű, miután személyi jövedelemadót nem tízmillióan fizetnek. Kicsit közelebb járnánk a valósághoz, ha a teljes büdzsét 8,1 millió felnőtt állampolgárra elosztva havi 4500 forintos többletadó-terhelésről érdeklődnénk (4. oszlop). Az egyetlen életszerű szcenárió azonban az, ha a költségeket a gazdaságilag aktív népességre (4,4 millió főre) osztjuk el (5. oszlop). A kérdést tehát nem a felnőtt lakosságot reprezentáló teljes mintának, hanem csak a gazdaságilag aktív válaszadóknak kellett volna feltenni, a következőképpen: „Ön hajlandó volna-e egy budapesti olimpiát saját adójából finanszírozni, amennyiben a rendezés az Ön számára 13 éven keresztül havonta 8200 forint többletadó-terhelést jelentene?” Nem kockáztatunk sokat, ha megelőlegezzük, hogy az olimpiai pályázat finanszírozásának ez utóbbi, a rendelkezésre álló számítások alapján a valósághoz legközelebb álló szcenáriójára rákérdezve nemcsak többségi, de még érdemi kisebbségi támogatottságot sem találnánk. (Ráadásul egy szakmai minimumot megütő vizsgálatban ugyanezt a kérdést az olimpiarendezés főbb várható következményeinek ismertetését követően újra fel kéne tenni.)

Az anyagban hosszan lehet szemezgetni további példákat találva, az azonban közvélemény-kutatói előképzettség nélkül is megállapítható, hogy egy ilyen színvonalú kérdőív alkalmatlan az olimpiaprojekt lakossági támogatásának vizsgálatára. Társadalomtudományi képzés módszertani alapozó kurzusán az elégséges szintet sem ütné meg. Az a közvélemény tehát, amelyre a budapesti olimpia lobbija a lakossági támogatás bizonyítékaként hivatkozik nem létezik. A BOM adatgyűjtése és az eredmények tálalása nem kutatás, hanem politikai/kereskedelmi marketing ― a közvélemény-kutatás szakmai etikai szabályait rögzítő kódex nem véletlenül minősíti a kutatói szakmával összeegyeztethetetlennek ezeket az eljárásokat. Ahogy a szóban forgó kódex fogalmaz: „Amikor hasonló kérdésekre adott válaszokkal van dolgunk, fontos tisztában lennünk azzal, hogy maguk a kérdések torzítanak vagy nem egyértelműek, így a rájuk adott válaszokból nem nyerhető hiteles kép arról, amit a válaszadók ténylegesen gondolnak. Az ilyen megkérdezéseket különösen szeretik a nyomásgyakorlásban utazó szervezetek [pressure groups], melyek azokat saját álláspontjuk médián keresztül történő terjesztésére használják. Felelős újságíróknak és kommentátoroknak tartózkodniuk kell az ilyen felmérések idézésétől, vagy fel kell hívniuk a figyelmet a félrevezető kérdésekre.”[5]

CTRL C+CTRL V, avagy a Schmitt-paradigma

Nyomásgyakorló szervezetből és lakossági felmérésnek álcázott propagandából Magyarországon nincs hiány (v.ö. „Nemzeti Konzultáció”, stb.), a hasonló súlyú témákkal felelősen foglalkozó újságíró azonban ritka, mint a fehér holló. A fentiek fényében senkinek nem lehet kétsége afelől, mennyi közük van a valósághoz a BOM által közzétett felmérések alapján az idézett Népszabadság-cikk mintájára össznépi lelkesedésről beszámoló írásoknak. Tartalmi értelemben az ilyen cikkek nem is tekinthetők újságírói munkának ― amennyiben újságírói munkán azt értjük, ami a szakma módszertani és etikai szabályaiból következik. Bárki, aki veszi a fáradtságot, és összeveti a hasonló színvonalon megírt újságcikkeket ― nemcsak az olimpia kapcsán ― a témában érdekelt lobbicsoportok kommunikációs anyagaival, azt fogja találni, hogy a cikkek és a PR-brosúrák tartalma közel ugyanaz. Holott nem állítható, hogy egy vezető országos napilap újságírója ne lenne képes olyan adatgyűjtésre és forráskritikára, amit ezen írás nem egy olvasója is elvégzett, és amire a négy alapművelet ismeretében és internetes keresővel bárki képes.

Mint minden tudományterületen, társadalomkutatásban is annyit ér egy modell, amennyire kiállja a cáfolatként hozható megfigyelések tesztjét. Annak megítélésére, hogy az olimpialobbi sajtótükrére (sőt: a magyar sajtó teljesítményére általában) mennyire illik az írásunkban vázolt propaganda modell,[6] keressünk egy olyan gyakorlati példát, ami a lehető legkomolyabb kihívást intézi a modell ellen. 2012-ben Magyarországon könnyű ilyet találni ― ráadásul olimpia-vonatkozása is van. A tenyérből etetett sajtó tézisét igazságtalannak tartók Magyarországon mostanában szívesen példálóznak Schmitt Pál volt köztársasági elnök plágiumügyével. Schmitt lelepleződése és kényszerű távozása a sajtó szabadságának és a tényfeltáró újságírás erejének a bizonyítéka ― szól a különösen közbeszélő értelmiségiek körében népszerű állítás. Kétségtelen: a HVG szerkesztősége sok energiát fordított az ügy feltárására. A források alapos ellenőrzése, szakértők bevonása, a nyilvánosságra hozatal jogi összefüggéseinek alapos felmérése, stb. mind professzionális munkavégzésről tanúskodnak. A lap vizsgálódásának köszönhetően a politikai intézményrendszert nyomasztó túlsúllyal uraló kormánykoalíció komoly veszteséget szenvedett.

A HVG Schmittel kapcsolatos, elismerésre méltó vizsgálódása azonban nem cáfolja, hanem megerősíti a magyar sajtó propagandisztikus működésének tézisét. A Schmitt-ügy nem a sajtó elszámoltató képességének, hanem csupán annak bizonyítéka, hol húzódnak azok a határok, ameddig tényfeltáró újságírás ma Magyarországon elmehet. Ennek belátásához nem is kell Schmitt Pálnál messzebb menni. Schmitt karrierjében és annak környékén nem egy két évtizeddel korábban csalással szerzett doktori fokozat a legérdekesebb téma. A leleplezett plágiummal Schmitt saját és a kormányon lévők presztízsén kívül az általa plagizált szerzőknek, valamint bizonyos mértékben a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak ártott. Ezzel szemben a nemzetközi olimpialobbi, mely Schmitt pályafutásának a köztársasági elnökségnél messze fontosabb terepe a játékokat rendező városok és országok lakosságának okoz súlyos, több évtized alatt sem helyrehozható károkat. Két írásunk célja, hogy áttekintést adjunk arról az iparágról, amelyik hatalmas korrupcióval, a nyilvánosság kizárásával, a közvélemény manipulálásával, a jogállami intézmények ellehetetlenítésével biztosítja befolyásos érdekcsoportok könnyű hozzáférését bőséges, sőt ― ismételjük: a rendező várások szerződésben vállalt kötelezettsége alapján ― korlátlan mennyiségű közpénzhez olyan látványosságok megrendezése céljával, melyekből haszon egyedül ezeknél az érdekcsoportoknál jelentkezik. Az erőre kapó budapesti olimpialobbi és benne Schmitt szerepe tehát kiváló terep volna a magyar sajtó számára, hogy tényfeltáró képességeit fejlessze, és a lakosságot rendszeresen tájékoztassa arról, mit takar az a projekt, amelyet gazdag országok költségvetését is megrokkantó mennyiségű közpénzből kívánnak finanszíroztatni egy olyan időszakban, amikor válságra és deficitre való hivatkozással a politikai elit a lakosságtól egy civilizált államtól elvárt alapszolgáltatásokat is megtagad.

Ezt a fajta tényfeltárást azonban hiába várnánk a HVG-től vagy bármely más, befolyásos magyar médiumtól ― az ilyen újságírói tevékenység ugyanis a magyar gazdasági és politikai elit egészének érdekeit sértené. A legélesebb konfrontáció, ami a profitorientált médiától elvárható az, amelyiknek nemcsak kárvallottjai, hanem kedvezményezettjei között is vannak elitcsoportok. Schmitt Pál plágiumügye ilyen: az elsődleges érdekellentét a politikai eliten belül található, és a Schmitt bukását eredményező tényfeltárás nem sértette a kormánykoalíciónál semmivel sem kevesebb hatalmi erőforrással rendelkező gazdasági elitek érdekeit. A Schmitt és a hozzá hasonló figurák által irányított olimpiaipar azonban nem ilyen: itt az érdekellentét a rendezésből hasznot húzó teljes gazdasági/politikai elit és a rendezés kárait viselő társadalom között feszül. (A közvélemény manipulációjára tett kísérletek mutatják, hogy ezzel az olimpialobbi is tisztában van.) Ha a magyar sajtó ezt a jelenséget érdemben vizsgálná, azzal szembe menne a médiát hirdetési pénzzel ellátó, az olimpiaprojektből állami megrendelések és szponzori szerződések formájában profitáló üzleti szektor érdekeivel ― ezt pedig a bevételeik nagy részét a hirdetési piacról szerző médiumok (köztük a HVG) nem fogják megtenni. Ha bármely jelentős olvasottságú magyar lap valamelyik munkatársa netán önszorgalomból tényfeltáró újságírásba kezdene, és a lakosság számára fontos, a lobbinak viszont kényelmetlen információkat tudna meg az olimpiaprojektről, a szerkesztőség vagy leállítaná a munkát, vagy nem engedné megjelentetni a kész anyagot. Ez következik abból a tényből is, hogy a magyar médiapiac összes fontos szereplője médiatámogatóként már a hivatalos pályázati időszakot megelőzően elkötelezte magát a budapesti olimpia ügye mellett. (Lásd a médiatámogatók listáját a BOM weboldalán ― természetesen a HVG is köztük van.[7]) Ezek a médiumok persze időről időre helyt adhatnak az olimpiaipart kritizáló véleményeknek, ami a felszínen akár a polémia látszatát is keltheti. Az azonban kizárható, hogy szerkesztőségeik olyan vizsgálódásba kezdjenek, mint a volt államelnök bukásához vezető összehangolt, jelentős személyi, anyagi és időbeli ráfordítást igénylő tényfeltáró sorozat. Márpedig tényleges kihívást csak az ilyen újságírói munka, nem pedig eseti odamondogatás intézhet a demokratikus intézmények gyengeségéből hasznot húzó lobbik felé.[8]

A budapesti olimpia-lobbi kritikai vizsgálatának hiánya rámutat a volt elnök plágiumügyének groteszk iróniájára: a hasonló leleplezések elleplezik, hogy a kárörvendő média és politikusok maguk is részt vesznek a Schmitt-paradigmára épülő vállalkozásokban. Az olimpiarendezéshez vezető út ― nemcsak Magyarországon, hanem mindenhol ― a Schmitt Pál nevével fémjelzett hazugságok és csalások sorozata. Politikai hátszéllel segített lobbik társadalmi jótétemények fikcióját termelik a saját hasznukra tervezett közpénzelszívó vállalkozások igazolására. E vállalkozások promóciójának kitüntetett eszköze a lakossági támogatottság fikciójának előállítása közvélemény-kutatásnak álcázott propaganda-felmérésekkel. A fiktív társadalmi hasznok és a fiktív közvélemény értékesítésének fő csatornái a fiktív tudósítások, melyeket a médiát hirdetési pénzzel amúgy is ellátó lobbik PR-anyagaira támaszkodva, érdemi újságírói munka nélkül állítanak elő. (Médiagazdaságtanban ezt hívják a profitorientált média szubvencionálásának: az újságírói munka a hirdetői pénzek felett rendelkező csoportok által előre megfőzött tartalom felmelegítésére és tálalására egyszerűsödik.) Ezeken a pilléreken nyugszik egy további fikció, a politikai legitimáció látszata, melyet a választói elszámoltatás veszélyének nem kitett képviselők a lobbi által előre megírt törvényszövegre rábólintva, azaz fiktív törvényhozói munkát végezve szentesítenek. Copy-paste újságírás, copy-paste törvényhozás. A vállalkozás minden résztvevője megszegi a rá, a szakmájára, az érintett intézményekre vonatkozó előírásokat, etikai normákat, nemritkán törvényeket. A folyamat során egy szüntelenül bővülő ágazat gondoskodik arról, hogy a lakosság megfelelő gyakorisággal és hangnemben értesüljön arról, „mit akar” és „milyen jól jár”.[9]

A gazdasági elit államfüggése

Mindez átvezet a témánk szempontjából legfontosabb fikcióhoz, az elitek deficitellenes színjátékához. Bár ez utóbbi jelentősége messze túlmutat az olimpiaiparon, Magyarországon Szalay-Berzeviczy Attila BOM ex-elnök kijelentéseinél keresve sem találnánk jobb összefoglalását az államháztartási hiányra hivatkozva fenntarthatatlannak kikiáltott szociális ellátórendszer leépítését sürgető fellépésnek. Eszerint a „fenntarthatatlan nyugdíj [sic], egészségügyi és lakástámogatási rendszer”, „a minimálbér 50 százalékos növelése”, „a közalkalmazottak körében végrehajtott 50 százalékos béremelés”, „a 13. havi nyugdíj” és a hasonlók „fedezetlen jólétünk” bizonyítékai.[10] (A bajba jutott devizahitelesek kormányzati megsegítése és a bankok válságadója pedig azt sugallja, hogy a kormányzat számára nem „érvényes” a „magántulajdon szentsége”.[11]) Miközben a sajtó ezeket a meglátásokat nagy mennyiségben reciklálja, Szalay-Berzeviczynek mindmáig nem kellett válaszolnia arra, az olimpiaipar teljesítményéből logikusan következő kérdésre, hogy ha közszolgáltatásokra és szociális intézményekre nincs, akkor egy társadalmi károkozás-sorozatra miért legyen a kifogásolt közszolgáltatások sokszorosát elnyelő közpénz?

A sajtó által nem firtatott válasz így hangzik: azért, mert az olimpiaipar magánprofitot termel, ezért magasabb rendű vállalkozás, mint a társadalom egészét szolgáló intézmények. Aki ellentmondást fedez fel a volt BOM-elnök szóbeli „piacpártisága” és az általa menedzselt vállalkozás államot pumpoló valósága között, az nem veszi észre, hogy Szalay-Berzeviczy sem idézett, sem egyéb nyilatkozataiban nem általában a tulajdon, hanem kizárólag a magántulajdon szentségét[12] kéri számon. Ebből a szempontból tehát a „fedezetlen jólétet” ostorozó retorika jól megfér a közpénzből az eliteknek hasznot termelő megaprojektek lakosságra erőszakolásával. Ha a köztulajdon a magántulajdonnál alacsonyabb rendű, akkor az olimpiarendezés és a hasonló korrupt vállalkozások elfogadhatók: a pénz a megfelelő helyre kerül.

A közbeszédben a deficit hagyományosan nem jelenik meg problémaként amennyiben gazdasági eliteknek nyújtott állami kedvezményekből és megrendelésekből származik. A deficitellenes diskurzus képviselői az elmúlt harminc évben kormányra kerülve sorra hozták a deficitet csillagászati méretekig hajtó intézkedéseket, különösen a Reagan-, illetve a Bush II-adminisztrációk idején. A nyolcvanas évektől kezdve az adócsökkentésekkel párhuzamosan a hadiipari megrendelések felfutása, majd a kilencvenes évektől teljes kormányzati funkciók kiszervezése magántulajdonú vállalkozásokhoz a kormányközeli korrupció terjedésével az amerikai deficit megugrásának legfontosabb tényezői. (Dick Cheney alelnök máig sokat idézett kijelentése szerint „Ronald Reagan bebizonyította, hogy a deficit nem számít.”[13]) A deficit akkor válik problémává, amikor közszolgáltatások és a szociális intézményrendszer finanszírozásáról kell dönteni. Ezek fenntartása akadályozza a gazdasági elitek hozzáférését még nagyobb állami pénzekhez, illetve az általuk szorgalmazott adócsökkentéseket, ezért ezek vonatkozásában a deficit hirtelen aggasztó méreteket ölt. Az Egyesült Államokban a hiány mérséklésének eszközeként nem a vállalati szektor felesleges állami megrendeléseinek vagy adókedvezményeinek visszafogásáról, hanem a jelentős szufficitet termelő állami nyugdíjprogram szűkítéséről vagy akár privatizációjáról vitáznak.[14] Az államcsődhöz közel járó Görögországban nem a deficitért elsősorban felelős offshore-praktikák felszámolása, hanem lakossági megszorítások vannak napirenden.[15] Az Egyesült Királyságban az adókötelezettségüket megszegő vállalatoknak továbbra sem kell tartaniuk az igazságszolgáltatástól, a járulékkiesés miatt megnőtt deficit viszont indok a II. világháború után kiépített jóléti intézmények leépítésére.[16]A gazdasági hatalomkoncentráció felől nézve a deficit tehát nem probléma, hanem hivatkozási alap. Az olimpiarendezés és minden hasonló vállalkozás pedig kétszeresen ajándék: a korlátlan mértékben költhető közpénzből realizált profit mellett az olimpia által megnövelt deficit még könnyebbé teszi a magánhasznot nem termelő szociális ellátórendszer leépítését.

Mindez messze áll versenyképességtől, kreativitástól, kockázat- és felelősségvállalástól, illetve mindattól, amit hagyományosan számon szokás kérni a „fedezetlen jólét” bűnébe esett lakosságon ― de a hirdetői érdekeken túl nem látó sajtó számára ez érdektelen téma. (Amely azt sem veszi észre, hogy miközben a budapesti olimpia-lobbi vezetője a „kirívóan alacsony [sic] adófizetői morált”[17] ostorozza, az irányításával írt Olimpiai Törvény tervezete elfogadás esetén adómentességet biztosítana a „Pályázat Előkészítő Bizottság”-nak,[18] azaz magának a lobbiszervezetnek.) Ilyen sajtóhozzáállás mellett nem meglepő, hogy a budapesti olimpia tervét a magyar közéletben mára alaphangnak számító megszorítás-retorika gazdasági eliten kívüli képviselői sem kifogásolják ― és ha ez így folytatódik, a pályázat benyújtásakor sem fogják. Minden adott lesz ahhoz, hogy pár év múlva, egy nyertes olimpia-pályázatot követően a vállalkozói szövetségek és üzleti kamarák elé járuló miniszterelnök, miután tisztelettudóan megköszönte e testületek vezetőinek a továbbra is indokolatlanul nagylelkű jóléti intézményekkel kapcsolatos kritikáját, az olimpiai beruházások állapotának áttekintésekor nagy tapsot aratva méltathassa a kormány és az üzleti szektor együttműködését. Az ideológiai máznak és a sajtó részvételével folytatott propagandának köszönhetően észrevétlen marad, hogy az olimpiaipar a gazdasági elit államfüggésének egyik legtisztább megnyilvánulása.

*

Köszönöm a Tilos Rádió munkatársainak, hogy a magyar médiában szinte egyedül érdemi terjedelemben foglalkoztak ezzel a nehéz témával.


[1] Az olimpiaipar tudományos vizsgálata iránt érdeklődőknek érdemes felkeresniük a Wiley-Blackwell kiadó online könyvtárát [onlinelibrary.wiley.com], ahol „olympics” keresőszóval jelentős mennyiségű, a kiadó által a londoni játékok alkalmából ingyenesen hozzáférhetővé tett szakcikket találnak. Az ingyenesség még pár hétig tart.

[2] Szalai Anna: Budapesti olimpia – a siker igézetében az ország. Népszabadság, 2010. szeptember 1. [tinyurl.com/983anso]

[5] „When using answers to questions like this, it is important to be aware that the questions were biased or ambiguous and therefore the answers cannot be an accurate reflection of what the people answering them really believe. This type of questioning is particularly popular with pressure groups, who use them to try and get media coverage for their point of view. Responsible journalists and commentators should not report those polls, or they should draw attention to misleading questions when reporting the results of opinion polls.” In: European Society for Opinion and Marketing Research & World Association for Public Opinion Research (2009): The ESOMAR/WAPOR Guide to Opinion Polls and Published Surveys, p. 9. [tinyurl.com/9oqerra]

[6] Lásd Herman, Edward S.; Chomsky, Noam [2002]: Manufacturing Consent: The Political Economy of The Mass Media. New York: Pantheon Books

[8] A sajtó figyelmét mintha elkerülte volna annak a ténynek a jelentősége, hogy a magyar történelemben példátlan mennyiségű közpénz elköltéséért lobbizó Budapesti Olimpia Mozgalom vezetését 2012-től Straub Elek korábbi Magyar Telekom-vezér vette át. A Magyar Telekom Csoportot 2006 végéig irányító Straub és két korábbi munkatársa ellen az MT macedóniai és montenegrói korrupciógyanús ügyletei kapcsán az Egyesült Államok tőzsdefelügyelete (SEC) többéves vizsgálatot követően keresetet nyújtott be egy New York állambeli bíróságon. (Az amerikai vizsgálat oka, hogy az MT gyanús ügyletei könyvelési szabálytalanságokhoz is vezettek, melyek az anyavállalat Deutsche Telekom pénzügyi jelentéseibe is bekerültek, a DT részvényeivel pedig kereskednek a new york-i tőzsdén.) A SEC keresete két központi állítást tartalmaz. Az egyik szerint Straub és két munkatársa irányítása alatt a Magyar Telekom 2005-ben és ’06-ban közvetítőkkel kötött színlelt szerződéseken keresztül 4,875 millió eurót juttatott macedón kormánytisztviselőknek annak érdekében, hogy azok meggátolják egy versenytárs piacra lépését Macedóniában, ahol az MT Csoportnak leányvállalata van. A másik állítás szerint ugyanezek a személyek 2005-ben jóváhagyták, hogy az MT 7,35 millió euró kenőpénzt juttasson el, ugyancsak színlelt szerződéseken keresztül montenegrói kormányhivatalnokokhoz megkönnyítendő Montenegró állami tulajdonú távközlési vállalatának felvásárlását. (Straub 2006 végi távozását az MT Csoport éléről többen összefüggésbe hozták a SEC keresetéhez vezető vizsgálatokkal.) Az ügyben végül nem született bírósági döntés, mert a Magyar Telekom 2011 végén egyezséget kötött a SEC-kel és az amerikai Igazságügyi Minisztériummal, melynek értelmében a kereset visszavonása fejében az MT 90,8 millió dollárt (kb. 22 milliárd forintot) fizet és kivonul az amerikai értékpapírpiacról. (Lásd: United States District Court/Southern District of New York: Securities and Exchange Commission v. Elek Straub, Andras Balogh, and Tamas Morvai, 2011. december 29. A kereset megtalálható itt: sec.gov/litigation/complaints/2011/comp22213-ex.pdf.) Az üggyel kapcsolatos magyar nyelvű cikkek gyűjteménye elérhető a K-Monitor ― a BOM-mal ellentétben nemcsak formai értelemben ― civil szervezet weboldalán: k-monitor.hu/adatbazis/cimkek/straub-elek.)

[9] A propaganda eladhatóságát segítik a hasonló vállalkozások mellett megszólaló értelmiségiek és persze celebritások ― a budapesti olimpiaprojekt esetében „társadalmi célú reklámnak” beállítva, lásd a www.budapestiolimpia.hu oldalon elérhető videókat.

[10] Szalay-Berzeviczy Attila: A nagy bankrablás. Index, 2011. szeptember 28. [tinyurl.com/c2z4tzm]

[11] Barát József: Bűnbankok világa: interjú Szalay-Berzeviczy Attilával. 168 Óra, 2011. október 24. [tinyurl.com/8ppgwgf]

[12] „Egy jól és megbízhatóan működő [sic], piacgazdaságra építkező [sic] demokratikus országnak két fő ismérve van: a magántulajdon szentsége, megkérdőjelezhetetlensége és az a faktum [sic], hogy az adósságot mindig mindenki rendben törleszti.” (In: Szalay-Berzeviczy: i.m., Index, 2011. szeptember 28.)

[13] Jonathan Weisman: “Reagan Policies Gave Green Light to Red Ink”. Washington Post, 2004. június 9. [tinyurl.com/28by7b]

[14] Shay Totten: Sanders Stars in Exposé of Conservative Billionaire Koch Brothers. Seven Days, 2011. június 24. [tinyurl.com/cj3ty72]

[15] A világ legnagyobb kereskedelmi hajóflottájával rendelkező Görögországban a nem katonai feladatokat ellátó hajópark közel 100%-a továbbra is ciprusi offshore-vállalkozásoknál van bejegyezve.

[16] Az Egyesült Királyságban becslések szerint évente kb. 25 milliárd font (kb. 8800 milliárd forint) adót nem fizetnek be, kb. felét vállalatok. (Richard Murphy [2008] The Missing Billions. The UK Tax Gap. Trades Union Congress/Tax Research LLP [tinyurl.com/7s7lzav]) A brit kormány megszorító intézkedéseivel egyidőben a legnagyobb adókerülők egyenként akár több százmillió font adót nem fizetnek be. A Vodafone 2006 óta nem teljesített, kb. 5 milliárd fontnyi adókötelezettsége pl. önmagában elég lett volna ahhoz, hogy a londoni városvezetés ne szüntesse meg 200 ezer ember lakhatási támogatását. (Jack Serle: Vodafone: The story so far. The Bureau of Investigative Journalism, 2012. március 6. [tinyurl.com/bnrd5vr])

[17] Szalay-Berzeviczy: i.m., Index, 2011. szeptember 28.

[18] “17. §(1) A Pályázat Előkészítő Bizottság az e törvényben meghatározott feladataival összefüggésben alanyi adó- és illetékfizetési mentességben részesül, azonban a beszerzéseit terhelő, előzetesen felszámított adó visszaigénylésére nem jogosult.

(2) A Pályázat Előkészítő Bizottság támogatója a Pályázat Előkészítő Bizottságnak – az e törvényben meghatározott feladataival összefüggésben – adott támogatás (a továbbiakban: adomány) után jogszabályban meghatározott adó- és illetékkedvezményre jogosult.”

In: „Olimpia Törvény tervezet – a 2020. évi nyári Olimpiai és Paralimpiai Játékok rendezésére vonatkozó pályázatról”. Forrás: www.budapestiolimpia.hu/?page_id=28. Letöltés: 2012. augusztus 19.

Megosztás és bookmark:
  • Facebook
  • Google Bookmarks
  • blogtercimlap
  • Add to favorites
  • RSS
  • PDF
  • email
  • Print
  • Linkter
  • Netvibes
  • Tumblr
  • Twitter

Itt szólj hozzá!

Kérlek jelentkezz be, hogy hozzászólhass!

top